Vers
Antibeavatás,avagy út a káoszba
Hét lépcső lefelé – csak bátran –, s állati létben
vergődhetsz, hol lényed a piszkos anyaggal egyenlő.
(1.) Áraszd el magad értelmetlen zajjal, képpel!
Elkerül így majd belső hang és szemkontaktus
(nem traktálnak a lélek-tükrök az érzelmekkel).
(2.) Ujjaid izzó vággyal a képernyőt simogassák
(kismajmok babrálnak e módon a játékukkal),
így óvd őket a hús-vér emberi érintéstől!
(3.) Bánatod és örömöd sose érezd át: friss koncként
dobd a világnak néhány képben! Majd eldöntik
mások, jó-e neked. Hát élj kifelé, ne magadnak!
(4.) Szorgos szemmel szűrj ki a mából minden rosszat,
megdöbbentőt, azt, amit ócsárolhatsz! Zaklass
fel vele mindenkit körülötted, kelts félelmet!
(5.) Szép anyanyelvünk: ósdi csatornánk! Rejtse a
könyvsír!
Kár ma a szóért – nyomj egy gombot! Dal, mese kell?
– Csak nyomj egy gombot! Sír a gyerek? – Hát nyomj
egy gombot!
(6.) Ünnepeket, szertartást, ősi tanítást vess el!
Kérdésed sose tedd fel halk öregeknek! Bölcsebb
náluk minden harsány blogger – rájuk hallgass!
(7.) Engedj és vásárolj meg fiaidnak mindent!
Felserdülvén nem lelik így örömük másban, mint
öldöklésben, drogban: Káosz papjai lesznek.
Hét lépés csak, s fényből sárba ereszkedsz ismét
– s vágyódsz vissza... De az hosszú, meredek csigalépcső.
/Megjelent az Előretolt Helyőrség 2018.05.12-i számában/
Ágnes asszony gasztroballadája
Arany János emlékére
Ágnes asszony konyhájában meggyes pitéjét posztolja,
piros meggyét, bio-meggyét kis kosárba kupacolja.
Ó, három követőm, ne hagyj el!
Ide-oda rakosgatja, jobb a fény a konyhapulton...
Meglesz a tökéletes kép, csak a gyerek felsír folyton.
Ó, kilenc követőm, ne hagyj el!
„Megéheztél, kicsi kincsem? Kapsz majd sütit, csak fél óra...”
És a kislányt maga elé köti csatos hordozóba.
Ó, tizenegy követőm, ne hagyj el!
Teljes kiőrlésű lisztjét felpúpozza fadeszkára.
Csöpp kezecskék beletúrnak, szórják földre, tömik szájba.
Ó, tizenöt követőm, ne hagyj el!
„Jaj, mit csinálsz? Elrontottad! Fotózhatja anya újra!”
S mérgében a szelfibottal rákoppint a pici ujjra.
Ó, huszonegy követőm, ne hagyj el!
Ágnes asszony konyhájában meggyes pitéjét posztolja,
vérvörös már körömágya, ahogy gyümölcsét magozza.
Ó, huszonöt követőm, ne hagyj el!
Gyúrja, sodorja a tésztát, jobbról-balról megpofozza,
asztalra mászó porontyát minduntalan félretolja.
Ó, harminc követőm, ne hagyj el!
„Nem bírsz várni, haszontalan? Tessék, egyél pár szem meggyet.”
Leülteti a kisszékre, kezébe ad egyet-egyet.
Ó, negyven követőm, ne hagyj el!
A kisleány majszolgatja, piroslik már haja, lába,
végül beletörli kezét fodros fehér ruhájába.
Ó, ötven követőm, ne hagyj el!
Ágnes asszony a tésztáját nagy tepsibe teregeti,
rászórja a meggyet, morzsát, és kedvtelve nézegeti.
Ó, hatvan követőm, ne hagyj el!
Következik a teteje: papírvékony – csak így szabad.
Igazgatja, húzogatja – jaj, a közepén elszakad!
Ó, hetven követőm, ne hagyj el!
„Jaj, nem lehet! Lyukas pitém böki majd a világ szemét!”
Összegyűri az anyagot, lesz belőle szerves szemét.
Ó, nyolcvan követőm, ne hagyj el!
Újragyúrja, úgy a biztos, kicsit több vajat tesz bele.
Lisztfelhőn át feltűnik a fal: meggyszín mintával tele.
Ó, százhúsz követőm, ne hagyj el!
Apró ujjlenyomatokból napocska, kerítés, virág,
Ágnes szeme szikrákat szór, tésztatetőre lyukat vág.
Ó, kétszáz követőm, ne hagyj el!
„Jaj, mit adjak a kezedbe, hogy végre már dolgozni hagyj?!
Tessék, játssz a kulcscsomóval, türelmetlen, hisztis varangy!”
Ó, négyszáz követőm, ne hagyj el!
Kezdi megint, harmadszor is, tizedszer is, gyúrja, nyújtja.
A tökéletest akarja, akkor is, ha ez az útja.
Ó, ötszáz követőm, ne hagyj el!
Ágnes asszony konyhájában állnak már a tésztahegyek.
Nem hall csengőt, gyereksírást, szeme előtt csak az lebeg:
Ó, hatszáz követőm, ne hagyj el!
Végül, ahogy hótakaró fedi el a földrögöket,
úgy terül tészta a meggyre, ígér édes kommenteket.
Ó, hétszáz követőm, ne hagyj el!
Ágnes asszony gasztroblogja füstöl már a fórumzajtól,
ahogy a sok pitetészta minden földrészen elrajtol.
Ó, nyolcszáz követőm, ne hagyj el!
„Azt írom inkább főcímnek: lányom kedvenc süteménye!
Tényleg...túl nagy a csend... hol van anya kicsi szemefénye?”
Ó, ezer követőm, ne hagyj el!
Olyan távoli a hangja...csak nem az erkélyre ment ki?
Ott van...! És az ajtó zárva. Nála a kulcs...Jaj, ki menti??
Ó, hálózati jel, ne hagyj el!
Jaj, gyorsan a tűzoltókat...! Aksim nulla százalékon?!
S ezer sikoly-visszhangot ver a lakótelepi beton.
Ó, irgalom atyja, ne hagyj el!
(Megjelent az Előretolt Helyőrség 2019.06.22-i számában)
Barbie-apokalipszis
I. Barbie baba eszmél
Csalánba lóg műszempillám,
sárban csillog pink hajtincsem,
bőröm, ha tudna, pirulna,
mert testemen ruha nincsen.
Jobbra tőlem szakadt szandál,
balra egy naptejes flakon.
Hogyha lenne gondolatom,
elcsodálkoznék: itt lakom?!
És sajnálnám magam nagyon.
Közhelyes történet. Dobtak.
Szerepemre új lány jutott.
Kitolt helyemről, amint a
gyártószalagról lefutott.
Bár szétáznék, vízzé válnék...
inkább, mint e szemét-szégyen.
de öröklétre kárhoztat
szét nem bomló, plasztik lényem.
Nem hasznosítanak újra,
rám fonódik vadrózsa, som...
Feldolgozhatatlan helyzet.
Hívom a pszichológusom.
II. Barbie-hexameterek
Mondjam el újra? De nem mindegy már? Hisz’ zsákostul a
mélybe zuhantam. Távol a múltam, a fenti világ...
Szebb sorssal hitegettek a formázóban a gépek.
Mondták: tűrjem büszkén, míg hátamba a márka be-
olvad. Értékálló, bűvös hangsor. Ezt veszi
mind, aki lányt szül, s tartja a társadalommal a lépést.
Trendi fogyasztó ünnep táján, bűntudat ellen
vagy szeretetből nyitja a tárcát, dobja a pénzét,
s visz haza engem. Álmot láttam. Már nem bántam,
hogy dobozolnak szörnyű pózban, s mellém kötnek
hajszárítót, fésűt, néhány színes tincset
(rám egy pinket). Fodrász Barbie lehettem. Örültem.
Vártam a gyermeki arc ragyogását, hogyha kibont majd.
Sajnos tompította az élményt pár fajtársam,
kik már ültek a polcon, úgy tizenegyen, előttem,
hajszálpontosan egyformán hosszú combokkal,
hajzuhatag hulláma alól kitekintő, bárgyú
szempárokkal pislogtak rám – és én rájuk.
Kis gazdám – egy nyurga hatéves – mellém egy szép,
márvány arcú férfibabát tett – hívjuk Ken-nek.
Majd lecibálta elődömről a menyasszonyi fátylat,
csipkeruháját, s rám rángatta. Összeadódtunk:
plasztik templomban, mű hittel tettük az esküt
szótlan. Ken rutinos volt (túl tizenegy váláson).
Nem kérdezte se vallásom, se az állásom. De a
Barbie-hajó rózsás párnájú franciaágyán
gyermeki sejtés próbálgatta velünk a szerelmet.
Pár nap múlva egy apró bébit adott a kezembe.
Lényem létjogosultságán nem kételkedtem.
Ám új széria jött, dobozában fülformákkal,
pótmellekkel, s tíz orrmérettel: Szépészeti
Műtős Barbie. Így egy polccal lejjebb raktak.
Aztán még lejjebb, legalulra, s megkaparintott
egy totyogó, aki zöld filctollal firkálgatta be
testem. Senki se tisztított meg. Inkább dobtak a
konyhai kis szemetesbe. A nagy gyűjtőben sajnos
létszámstop volt, nem fértem bele, jött a patakpart.
Még tart. Bár pusztulni szeretnék, nincs rá módom.
Testi öröklét súlya nyomaszt és szennyezi földünk.
III. Barbie-haiku (Sírfelirat helyett)
Műtest, műélet.
Miért lenne éppen a
halál igazi?
/Megjelent az Előretolt Helyőrség 2019.06.22-i számában/
Fecskeűző
Napraforgók néma főhajtással álltak.
Van, kit először, s van, kit utoljára láttak.
Ahogy foganatlan magjai a földnek,
sárból reményt gyúrnak, porral elröppennek.
Nyár az ősz sörényét hajnal-pírba fűzte:
Kisboldogasszony a fecskéket elűzte.
/2024.09.08, a csömötei kilátó (Lukácsháza) felé tekerve/
Kis Teca verse 1920-ból
Édesanyám kiabál: besötétült már a hegy alján,
fussak a házba. Kezében gyászt lobogó nagykendőm.
Én dühösen nézek fel az égre, hiszen most készült
el tutajom, mit a kertek alatt csobogó patakunkon
úsztatnék, négy-öt gyerkőccel, ahogy más estén.
Dördül, villan. Szerteszaladnak mind a barátok.
Egy levelet még feltűzök ladikom tetejére.
Másnap nem mehetek ki a vízhez: azt mondják, az
már nem a kertünk alja, s nem játszhatok ott többé.
Majd megtoldják: ősztől nem koptatja az iskola
csizmám, két karom is kell már a család kenyeréhez.
(Bár kevesebbet szelnek az esték két katonával.
Ritkább lett a teríték, s halkan szól az imádság.)
Mondják azt is, nem vagyok ostoba, apró gyermek:
nem hihetem, hogy a kis tutajomra szögelt üzenet majd
elbukdácsol a tengerhez, s meglátja a bátyám.
Hisz már írtak mind, kik a harcban meg nem haltak…
Mégis bízom. Ám ha az Ég hazaküldi, hogyan lel
ránk? Mert ott, hol a kertkapu nyílt, most zárul az ország.
És a nevünk is máshogy cseng. Magyarok se vagyunk már.
Jancsi öcsém a fakardját hozza: revansot vesz majd,
nőjön csak meg! Édesanyám leteremti szelíden:
nem kell bosszú. Véres földből nem nő áldás.
Több gyerekét nem ereszti halálba, akárki jön értük.
Jól van: nem leszek én se gyerek, se diák, se magyar már…
És vajon embernek meghagynak-e bennünket?
Teca mama verse 2020-ból
Uram, jól itt-felejtettél.
Szép múltú porcelánkészlet
utolsó kis ép darabját:
kidobni még nem akarnak,
történetem már nem tudják.
Íztelenné vált a kenyér,
kilincsemre tett irgalom.
Minden háborút túléltem.
De ezt most már nem akarom.
/Előretolt Helyőrség, 2021.06.06./
Vers egy emeletes ágy felső szintjének alsó bútorlapjáról
Holnap mennem kell nekem is.
Ez nem az otthonom többé.
Közös pokrócba gyűrt könnyek
válnak külön sórögökké.
Foszlik tizenkét évemben
összekapirgált önmagam.
Világom kapuja kizár.
Belül magasodik falam.
Azt mondják, szép szobát kapok.
De csak egy tesóm jön velem,
s új iskola folyosóján
idegenek kérdik nevem,
új anyának vallom majd be,
ha rossz osztályzatot kaptam,
szembogara vádlón villan:
miért vagyok ily’ hálátlan...
Holnap mennem kell nekem is.
De még elmondom a verset
egy tizenkét éves lányról
(viharrá vált, úgy kesergett,
mert elszakították attól,
amit ő hazájának hitt).
Ma még a kórussal együtt
dalolom: ilyen gazság itt
nem történhet soha többé...
Aztán a kék egyen-blúzom
a kórusról végleg levet.
Holnap mindenkit elhagyok.
Bezárják az intézetet.
/Előretolt Helyőrség, 2020.04.11./
Mandarinok
Mandarint pucolok. A nagy gerezdeket ketté szabom.
Türelmetlen, pufók kezek nyúlnak érte. Kimagozom.
Egyiket másikra tömi, szájcsücsökben csurran a lé,
lábával ritmust kalimpál, fejével is táncol mellé.
Mintha a mandarin volna az egész nagy, kerek világ,
s nem várhat, be kell habzsolni azonnal, felét legalább!
Mandarint pucolok. A nagy gerezdeket ketté szabom.
Bizonytalan, csontos kezek nyúlnak érte. Kimagozom.
Komótosan, bólogatva rágja, törli zsebkendővel
szája csücskét. Közben mesél. Úgyis elfogy majd idővel.
Mintha minden kis gerezddel az életét venné számba.
Megette már javát. Jó lenne hinni, hogy nem hiába.
Ami maradt, nem kívánja. Vajon mennyi van még hátra?
Bele-belenéz a tálba. De holnapra nem hagy. Hátha...
Naptárfordításra
Illúzió csak az idő. Hógömbjében
sikkantunk nyakunkba hulló, új pihéknek,
pedig üvegbörtönünk kavargásában
öröktől fogva köröttünk pilinkélnek.
/Előretolt Helyőrség, 2020.01.18./
A léleknek minden határ szabad*
Tündérkastélyt álmodtál egykor. De bölcsőd
felborította a huszadik század.
Vértócsákból terített vörös szőnyegen
hoztad írógépedbe zárt hazádat.
Selmeci diákkor sosem hitt mesékké
vált kormos, zsírfoltos papírok hátán,
ahogy leveses fazék, kályhák, gyerekek
és irodalom között forgolódtál.
Nem lettél csehszlovák. Inkább mindent halló
budai falaknak vetetted hátad,
férfi-szülte háborúk irtózatában
az asszonyi sorsok hajnalát vártad.
S könyveiddel sokan. Bíztak. S emlékeztek.
Pedig egyre bűzösebb mocsárban kellett
a föld szűnni nem akaró ködében
tovább taposni. És egyre sötétebb lett.
Már nem is látszódtál. Szóltál volna még,
de nem kérdeztek. Nem sütött ki a nap.
Merre simíthatja a szél mostanában
lelked? Száz év porán át fénylik szavad.
* Kosáryné Réz Lola édesapja sírjára írt versének egyik sora.
/Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 27-i számában./
Egy ország esti tűnődései
Hegedűszót hoz a szél.
Messzi rétekről üzen.
Dallamára repcetenger
hullámzik a földemen.
Hegedűszó siklik át
holdfényhídon a folyón.
Bús hangjára a fűzfáim
ága mélyebbre hajol.
Másik aknamezőkön
szalad, szögesdrótra ül,
úgy borzolja nádasaim,
míg a tó elszenderül.
Egy újabb a hegy felől
oson, ősi romokon.
Megbicsaklik a ritmus egy
kövön, de tudom: rokon
ez a dal a többivel,
völgyem visszhangot kiált,
s minden égtájról más szólam
szövi át az éjszakát.
Nem is hasonlítanak.
Mégis értem. Hallgatom.
Szerte-szórt rögeim sorsa
rezdül meg a húrokon.
És bármilyen szűkre szab
törvény, bárhogy’ körbe-zár:
vannak erők, amelyeket
nem némít el a határ.
Advent
Történt a múlt évezredben,
amikor még nem cikáztak
fényfüzérek házereszen
novembertől, s a Csendes éj
csak szenteste csendült fel a
lemezről (s nem üvöltötte
unásig a boltok fala).
Az apró, színes fénypöttyök
is csak egyet jelenthettek
a nagyszobák ablakában:
azt, hogy ide már „megjöttek”.
Hímzőfonalas dobozban
s diafilmeken kereste
a színeket sok-sok sötét,
végeláthatatlan este...
A hokedlin dió roppan,
nagyapám a kalapáccsal
hajol rá, százfelé pottyan
héja tejszagú konyhánkban.
Nagyanyám pucolja, vágja;
jut a cinkéknek, s nekem is:
csillapodjon szívem vágya
a karácsonyi kalácsra.
Pislákoló villanykörte
hint árnyékot körbe-körbe...
Egyszer csak kettő koccanás
az ablakon. Összenézünk.
A szomszéd? Vagy ki lehet más?
Húzd el... nyisd ki...! Sehol senki!
„A karácsonyi angyalok!
Itt repkednek a közelben” –
suttogom, s két arc mosolyog
vissza, cinkos biztatással,
éltetve a reménysugárt:
„bekopogtak, tehát vannak”,
s jön a Kisjézus is mindjárt...
Bizonyossággá vált nekem
egy életre az a kis nesz;
hallhatóvá tette, ami
látható itt soha nem lesz.
S megújult hittel szomjaztam
a csodát – legyen az bármi...
Felnőttként csak születendő
gyermekemet tudtam olyan
Eget-Földet átölelő,
csendes szeretettel várni.
Iskolatáska
Peti iskolás lett. Égkék szemében büszkeség ragyog,
hetykén lépdel reggelente, habzsolja a sok tudományt.
Aztán egy napon megverik. Két ötödikes, azt mondja,
az udvaron. Kicsit sántít.
Anya megy az iskolába. (Apa nem tud: sok a munka,
nélküle megállna a cég, és hát a multi az multi.)
A tanító sajnálja, de nem lehet ott mindenhol és
nem szakadhat harminc felé, közben még a papírmunka,
s eszközük sincs fegyelmezni... de majd szól az ötödikes
kollégának, azt ígéri.
Petit másnap megint bántják. Földre teperik, s lehúzzák
a sapkáját a vécében. Pedig abban gyűjtögette
a bátorság-kavicsokat. Így elkésett az óráról,
és fekete pontot kapott.
Anya igazgatóhoz megy. (Apa nem tud. Nincs szabadság
minden apró-cseprő ügyre, mert hát a multi az multi.)
Az igazgató sajnálja, megbünteti a nagyokat,
de ki nem rúghatja őket, így is csökkent már a létszám,
még bezárják az iskolát.
Peti hasfájással ébred. Lehorgasztott fejjel baktat.
Szeme haragoszöld tenger, félelem-örvény kavarja.
Anya pszichológust keres. Besírja magát egy helyre,
a sok sürgős eset közé. (Apa nem megy. Nincsen erre
másfél órája délelőtt, azért a multi az multi.)
A pszichológus sajnálja, de Petin nincs mit kezelni,
azt a két nagyot kellene megnevelni, de ő nem tud
innen a rendelőből az iskolában rendet tenni,
oldja meg a pedagógus.
Peti nem hajlandó kelni, otthon gubbaszt mozdulatlan.
Szeme a közöny szürkéje: fénytelen páncélja mögül
alig látszik ki a lélek.
Felserken a gyerekjólét: túl sok Peti hiányzása.
Konferenciát szerveznek iskolai erőszakról,
jön egy híres, nagy szakember, aki épp’ ebből doktorált,
őt hallgatja mindenki, kivéve apát (mert ugye a multi...),
és lesz kávé meg pogácsa...
Peti nem jár iskolába.
S tegnap óta őt keresik.
Apa is.
/Előretolt Helyőrség, 2019.11.30./
Hazatérők
(A szentléránti temetőben)
Hársfagyökereknek dőlnek
rég simított, mohás kövek.
Széltől fakadt levélkönnyek
száraz bánatként pörögnek
rájuk. Névtelen harcoknak
zászlói, korhadt keresztek:
krónikásuk sem maradt, hogy
lobogtak és letétettek.
Gyűlnek az ismerős holtak
és az ismeretlen élők,
friss halmokra feledkeznek
a ritkábban hazatérők.
Gyufa-sercenésnyi árnyék,
a márványra viasz cseppen,
lét és nem-lét összeolvad
a krizantém-fehér csendben.
Ötvenhatosok
Szeretnénk hinni, hogy ők mások voltak.
Hogy nem maradt utánuk
félig kiivott bögre,
mosatlan alsónemű,
kimondatlan szó,
nem hagytak a táskájukban
zsírpapírba gyűrt morzsákat,
újságkivágást színésznőkről,
fecnire firkált postacímet.
És nem volt anyjuk sem.
Pedig ő vasalta zsebkendőjük,
hogy később az utcakőről
szedje össze véresen.
Szeretnénk hinni, hogy régen voltak.
Hogy arcuk múzeum-falakon felsejlő, fakó jelenés,
nevük emlékműveken didergő betűsor.
Pedig a tolószékből napba néző bácsi
még ellát addig az őszig.
És a néni a pultnál 56 deka
húsnál hosszan időzik.
Szeretnénk hinni, hogy hősnek születtek.
Hogy nem féltek haláltól, fájdalomtól,
s konok, forró fejjel rohantak vesztükbe.
Pedig csak elmondták a véleményüket,
elkísérték a barátjukat,
vagy ajtót nyitottak neki.
Szeretnénk hinni, hogy mások voltak.
Pedig nem.
Olyanok voltak, mint te.
Vagy én.
/Előretolt Helyőrség, 2020.10.24./
Morzsák a tortapapírról
(1980-as bajtársaimnak)
Nézd: hogy kapaszkodunk riadtan egymásba.
Ünnepeket gyártunk, mert idén pont negyven
vagy éppen huszonöt éve már... Szép indok.
Ridikül mélyére süllyesztett maszkokban
hagyunk mindent, ami észszerű, óvatos.
Összeizzadt vállak körtáncában szítjuk
az életigenlést, mert úgy volt jó, ahogy.
Igazolást adunk szónak, mulasztásnak,
harsogunk ma már üresen kongó refrént,
hogy csituljon bennünk a halálfélelem.
Megadjuk az elmaradt öleléseket,
tétel-mondatokat idézünk egymástól,
erősödnek a piák és a poénok,
gyengül a gyeplő szorítása kezünkben.
Egy potya-cigivel felköhögjük sárga
buszok füstjébe fojtott indulatainkat.
Kézen fogjuk tizennégy éves önmagunk,
s ígérjük, megpróbáljuk végre szeretni,
ne várja örökké másoktól ugyanezt.
/Előretolt Helyőrség, 2020.10.24./
Karantén
Bevackolódunk üregeinkbe
Számot vetünk készleteinkkel
Meddig tartunk ki cukorral, liszttel
Hány befűtésre elég a gyújtós
Hány betű van hátra az olvasókönyvben
Hány hét múlva lóg hajunk a szemünkbe
Hány idegsejtet veszíthetünk naponta
Meddig tudjuk csiholni a tüzet otthonunkban,
a lángot szemünkben
Meddig jegelhetjük félkész megoldásaink
Meddig tologathatjuk széklábakkal
morzsává aprózódott vágyaink
Meddig tudjuk elviselni, akiket szeretünk
És szépen felcímkézett, lezárt üvegekben
mennyit őrzünk még önmagunkból
/Előretolt Helyőrség, 2020.04.11./
Parkettek
Anyu, honnan tudod, hogyan kell táncolni?
A nyolcvanas évek egyen-heverőjén,
fogkrémfoltos hálóingben üldögélek.
Anyám plüssbársony ruhájára gyöngysor lóg,
búcsú vasárnapján bált rendez a kocsma.
Apu jól vezet, én csak lépek vele a
ritmusra, nem nehéz… Ajka málnafényű.
Apró ridiküljében csak rúzs és fésű.
Évtizedek hordalékán át evezek
gyermekkorom megcsappant díszleteihez.
A kocsmát bezárták. Búcsúkor vásár sincs.
Oltópontra szállítom a szüleimet.
Tömött táska: kórházi lelet, gyógyszerek.
Apám kikászálódik az autóból.
Ahogy sétabotját szorítja, új ráncot
hunyorít szeme sarkába a csalódás:
így se megy… Anyám bal oldalán karolja,
a száját összeszorítja. Most ő vezet.
Zene nélkül lépik a bicegő ütemet.
/Előretolt Helyőrség, 2021. 06. 06./
Életallergiások boltja
Térjen be hozzánk! Bennfentes
szakemberünk minden-mentes
életcsomagokkal várja!
Jobb, ha már ma kipróbálja!
Stresszmentes indulás reggel,
gyors, könnymentes gyerekekkel.
Vezetés közben trubadúrlírát
dalol, s kint sem vadul
senki: nem dudál, nem anyáz,
starttól célig mehet a gáz!
Feladatmentes munkahely,
főnökkel kedélyes csevej,
nincsen szomjúság, sem éhség…
Most akciós, tessék, tessék!
Nincs vizsgadrukk, nincs szorongás!
Vágyakozni? – Balga szokás!
Megalázták? – Meg se érzi!
Megsebezték? – Majd kivérzi!
Szülés fájdalommentesen?
Most megveheti, kedvesem!
A ráncok legjobb gyógyírja,
ha sírás nélkül kibírja,
erre való ez a kék szer,
elég napjában csak kétszer!
De legjobb, ha nem is nevet:
a zöldből vegyen be felet!
Ha regisztrál ma vagy holnap,
díjmentes tanácsokat kap.
Ne rágódjon, ne is nyeljen,
ha kérdezik, ne feleljen,
ideje tétlenül teljen!
S ügyeljen a vérnyomásra:
ne szeressen soha másba,
csak magába. Ám ha mégis
társra vágyik, védekezzen:
szívritmusa se rezzenjen
(s csak ruhában szeretkezzen).
Kis részletekben megvehet
egy halálmentes életet!
(De ha mégsem: reklamálhat,
s visszafizetjük az árat.
Ha befárad.)
/Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 30-i számában./
Commodus halála
Testi szennyét oldja a víz. De lelke
még a rég megölt viadort alázza,
és megint hamis diadalt kiáltva
zeng az aréna.
Hűs pohár – ürüljön a győzelemre!
Jó utána edzeni izmainkra…
Vagy karod már gyenge birokra kelni?
Hagyd ma pihenni!
Idd a bort! A háremed úgyse kérdi,
mért ilyen kegyetlen a vágy, mi éri.
Éji óra leple, terülj a kínra
- nőre, fiúra!
Mártogattad kardod a vérfolyamba,
béna, vak, fegyvertelen ellenébe,
és nem eszméltél soha bölcs szavára:
túl sok a cirkusz!
Égi kegy bíborba születni, mégse
tudta szíved isteneink se félni…
Két kezem vet hurkot e rémre: vége,
Commodiana!
/Pannon Művészeti Alapítvány különdíjas verse,
Aquincumi Költőverseny, 2022./
De hol a vadpörkölt?
Kisködcsücskén nagy falunap lesz: hét sztárvendég
lép fel a szomszéd községből kölcsönzött színpad
rendezvénysátorral védett, friss deszkáin.
Köztük jómagam is. Bár gyenge tüdőm és torkom
nem kívánja az éneklést, és néhány sláger
már-már undort ébreszt bennem. Mégis jöttem,
mert a közönség szent. És hát, kell egy kicsi apró.
Máris lépdel elém két sörrel a polgármester.
Szomjúság gyötör úgyis… Rosszul láttam! Nem vett
észre! Mögöttem egy izzadt inget ölelget, átveszi
tőle a ládát véres hússal, s már igyekeznek
hőtől hullámzó karimájú kondérokhoz.
Rám se bagóznak. Nyugtat a tény, hogy vadpörkölt lesz.
Fáradt testem az árnyékban zsámolyra rogyasztom,
ám egy lányka kikapja alólam: fontos kellék,
üljek a padra a színpad elé, kezdődik a műsor!
Asszonytánctól nyögnek az ősfából lett lécek,
pop-mulatósra riszálnak gyógypapucsos primadonnák.
Hosszas vastaps, majd bejelentik a futball-döntőt.
Részeg szitkok harsogják túl bírók sípját,
vérző hobbifocisták köpnek a lábam mellé.
Félénken megyek öltözködni a sportszertárba.
Egyszer végre nevem szűrődik a zajban hozzám.
Pár meccs már csak a hangfelelőssel, s szárnyal a nótám…
Kurjantás, üstkongás hallik. A nép megfordul:
mind igyekeznek először kapni az ingyen-ebédből.
Egy mozgássérült aggastyán hallgat végig,
hátra irányít, hogy nekem is jár egy tál étel.
Két kondér kiürült, az utolsóból kapok egy kis
híg lét, úszkál benne kevés mócsing és zöldség.
Embereset harapok kenyeremből, az legalább van.
Lejjebb tuszkolok azzal torkomon én már mindent.
/Újnyugat Irodalmi Kör különdíjas verse,
Aquincumi Költőverseny, 2022./
Dédapám intelmei
hexameterek furulyára
Lábadat erdei ösvény hajnali könnye fürössze;
könnyű kis pelerint majd fű és föld szaga köt rád,
csend-szövetén csillan lomb-szűrte sugár: a kötője;
tengelicék dala tűz bokrétát szél-kalapodra.
Menj csak a sűrűjébe, ameddig tart a szekérút;
ott a madárfütty tápláléka a fáknak, bennük
bujkál még a haláluk után is, s kíván folyton a
fényre kitörni a nóta. Ott válaszd ki a bodzát!
Messél ágat, szép egyenest, két gyűrű közt oly’
hosszút, mint a karod tart csuklótól a könyékig!
Kisbicskáddal a héját hántoljad le serényen!
Otthon a sparhelt piszkavasát izzítsd a parázson,
s fúrd ki a bodza belét, majd vágj bele éket a sípnak
(úgy ahogyan nagyapádén látod az éle irányát)!
Hat lyukat ejts a csövön, s míg árnyat tart a diófánk,
helyre kerülnek a hangok, s elkészül furulyád is.
Éjjel tedd a fejedhez, álmodj rá csuda-mintát,
mit másnap belevésel, és addig csinosítsad,
míg a tiéd lesz egészen: szebb s igazabb, mint másé!
Akkor menj vele vissza, s ott, hol az erdő adta,
fújd bele szív-muzsikádat, újra lehelj bele lelket!
Hallgasd, mit feleselnek rá a rigók meg a pintyek;
érezd: egy vagy a földdel, éggel, idővel, térrel;
szóljon a sípod, szóljon! Ott leszek én is a dalban.
Az almafa hitvallása
Állok, ahol gyökerem simul össze a hűs anyafölddel.
Onnan elűzni fa-nyűvő férgek garmada sem mer.
Nap simogatja a törzsem, százéves, hű gonddal;
csak neki csendül friss ágam csúcsán a sziromdal.
Bárhogy tépáz mostoha karma a májusi jégnek,
zöldülök én, ha köröttem szép tulipántüzek égnek.
Érlelem életem édes célját: szép piros almám;
zápor hinti szigorral, szél ringatja a karján.
Mindegy: végül aranytál vagy csak az ősz sara várja,
hercegnő csókolja, rigócsőr késhegye vágja;
elvégzem munkám, békés telem így lesz nékem,
nem tehetek másként, míg hold és nap kel az égen.
Így lüktet bennem kéreg, bél, geszt és szíjács,
ezt a parancsot tartja örökké kambium és háncs.
Magházam mélyében a kódom, erre születtem,
s minden utódom csírájába hitem belerejtem.
/ XIX. Aquincumi Költőverseny, 1. díj /
Vidd haza
Fán felejtett alma szívem,
pirosára rigók járnak,
ha csipkésre csipegettek,
angyala leszek az ágnak.
Fagyos karmával táncoltat
hegyről gördülő fuvallat,
halálkeringőm a hóba
tompa puffanást se hallat.
Fán felejtett alma szívem,
szél-szerelmek szétcibálták,
szirom-röptű tavasz-álmát
sárba húzták őszi vágták.
Öleld át két tenyereddel,
vidd haza, ne hagyd az ágon,
szívem a legvédtelenebb
piros alma a világon.
Hexameterek forralt borral (vers)
(Hamvas Béla emlékére)
Vadkacsa-röptű alkonyok érnek, nyújtjuk a percet,
hogy ne siessen még a Halálnak Angyala értünk.
Langyos a kályhánk már, bent álmunk kis tüze perceg,
várja a hős lobogást: vegyük érte a kardunk, vértünk.
Kék lábosban a bornak bíbor gyöngyei gyűlnek,
örvényében a régmúlt életeink kavarognak,
benne a szegfűszeg s a fahéj aromái vegyülnek,
érzik kristályos megváltását a cukornak.
Hadd higgyük: tényleg megleltük már a „valódit”,
és eldobtuk a „látszót”, bögrénkből igaz ember
néz ránk vígan, bölcs arcán a Bor Angyala hódít,
és a Halálé megtorpan, közelíteni nem mer.
Az illúziók vége
Te is meggyűlölsz majd egyszer.
Édességünk minden cseppjét
kiszürcsöljük, és csak vegyszer
csöpög közös poharunkból,
s véralagutaink mélyén
nem lesz több hormonkarambol.
Galériádból kikopik
széppé retusált képmása
arcomnak, és ütve sikít
vásznaim lágy lobbanása.
Nem fogod földi keretbe
égbe törő vonalaim,
egy akvarellből kifolyva
csorgok szerelmünk falain.
Nyugalmad egyszer közöny lesz,
kacat-kincseim: felesleg;
s tenyér-térképeimen
már ihletnek sem kereslek.
Hexameterek vonatra
I.
Beszállás
Hatvanhármas ülés lesz, ablak mellett. Hajtom a
karfát, s rákönyökölve a zöld kárpitnak dőlök.
Felmérem szemközt az utastársak szándékát:
két fülüket dugaszolva kütyüt simogatnak. Csend lesz.
Jó lesz lenni csak úgy órákat, végre – magammal!
Tompán puffan az ajtó. Indul alattunk két sín,
diszkréten kizötyögnek az álmok a kába fejekből.
Nézem a hajnali égbolt fényhasadékát; tátott
szájnak látszik, mintha nevetne a felhőkből ránk:
„kis csökevények, még hiszik, ők tartják a világot,
s lám, itt azt is mások rendelik el, hova ülnek”!
Tágul az éghasadék: most zsák nyílása, mi elnyelt
minket, s próbálunk innen kitalálni – hiába.
Már nem is emlékszünk, hogy van kinn és vég nélkül.
Esszük, amit zsúfolt zsák-térben ránk hajigálnak.
II.
Útközben
Villanydrótok sorvezetőként függnek a légben,
új nap tervei futnak rajtuk. Traktornyomtól
csíkos a föld. Őzek szöknek tova repce-aranyban.
Piszkos fal tűnik fel a fák közt: régi majorság
épületében a földművesség parkol: várja, hogy
egyszer helyrepofozzák. Ló legel egy kecskével.
Bent az utastársam négyszáz lóval versengő
járművekről osztja fotóit a kis négyzetben.
Elhagyatott bakterház-udvarokon már nyílik a
vadmeggy. Kis gyalogúton, a töltés mellett szürcsöl a
szajkó tegnapi tócsa vizéből, majd felröppen.
Bent fedeles poharakból híg kávét kortyolnak,
s lájkolják a katasztrófák véres videóit.
Kert alján fürdőkád, s tél nyavalyáját őrző
ágymatrac búcsúzik a háztól, lomtalanítás
napján. Hintavas integet árva kötéllel nékik.
Terjed a zöld, túlnő gumiabroncs-halmon: rendet
hirdet. Templomtornyon trónol a május, szétnéz.
Szűkül a látótér, most egy városba robogtunk.
Sárga toronydaru nyúlik az égbe, a téglarakások
fallá válnak. Szürke betonról színes firkák
harsognak jelszót, fájdalmat, s értékrendet.
III.
Végállomás
Mellettem képernyőn firkálgatnak az ifjak:
építik szép, térnek látszó, síki világuk.
Vásárolni utaznak háromszáz kilométert;
ott néztek ki menő cuccot, s egyedit – mindhárman…
Légkondis kocsiban hűlt ujjakkal kalauznak
tartják ájfonjuk jegyeikkel, mit megfogni se
és meggyűrni se tudnak már. Mert nincsen teste.
Én dacosan babrálok a jeggyel. Jó simasága.
Illata is (bár megszaglászni titokban szoktam).
Átsuhanunk egy csermely hídján, jelzi a visszhang,
nád nő át a romos korláton. Csitkenye-tüskén
nejlon szélzsák – északi szél fú. Gondolatom már
régi vadászles foghíjas létráján lépked…
Távolról hallom csak a hangot: „…kérem, hölgyem,
ezzel a jeggyel már nem utazhat, téves a dátum.
Tessék nézni: kilencszáznyolcvan az évszám, több, mint
harminc éve lejárt már.” Zúg a fülem, szám szárad.
Pénztárcám kutatom, s motyogom, hogy lesz itt másik.
Bár rögtön felsejlik agyamban az őrült helyzet:
elvesztem valahol, születésem előtti időben,
azzal az ártatlan vággyal, hogy mennyire jó lesz
megtapogatni, szagolni a létet (nemcsak nézni),
ízt érezni, mozogni a térben s képzeletemben,
hinni sosem látott távot…
De leszállítottak.
/ITT-HON - Versek Vas megyéből; antológia, 2018./
Karácsonyok
Karácsony minden születés.
Megváltás reményét hozza:
sötét lét-szőttesünk végét
tiszta láncszem aranyozza.
Születés minden karácsony.
Egészből kiszakadt lelkünk
istálló-melegért kiált,
röppályánkon csak didergünk.
Kisded vágyak vezérelnek:
édes táplál, puha ölel,
fényártól hunyorog szemünk,
és van úgy is, hogy sírni kell.
Lejjebb hajol hozzánk az Ég,
és mi magasabbra látunk...
Karácsonyok között csak a
Föld ködében botorkálunk.
Keringés
Testbe taszított lelkünk random gén-tömegekben
botladozik, keserű szájunk fel-felüvölt.
Messze a fény, sok a kátyú, nem könnyű kikerülnünk,
pláne vakon. S a fülünk megsiketítve kutat
éteri dallamokat kakofónia zűrzavarában.
Nincs, csak a vad zubogás: pitvari összjáték
kamrák vértömegével. Érpályákon száguld
bennünk mind, ami volt, s mind, ami holnap kell
Minden napra jutó szemetünktől torkunk vérzik,
ám ügyes enzimhad végül mindent old.
Párzás rítusa adja a célját és az okát is
létünknek. S a hiány érzete nem múlik.
Dermesztő az iram, levegőnk s a vasunk már fogytán.
Itt-ott torlódás, szétrobbant alagút...
Nem számít, míg húzza a lábunk porban a csíkot.
Körmozgásban tart véges lét-fonalunk.
Bár ugyanúgy borzaszt vég nélküli csillag-időnk is.
Percre feledteti csak jázminnal tel szél.
Legközelebb
Hársfa leszek legközelebb.
Gallyamról kis rigó reppen, s visszatalál lomb-ölembe.
Magjaim nap áldásával keringőznek szerelembe.
Kérgem belül titkos írás: valaha kimondott szavak
elburjánzott erdejéből feljegyezve az igazak.
Legközelebb inkább hársfa.
Földre hulló virágzásom anyókák gyűjtik kosárba,
fohászként száll tea-gőzben. Ősz koronám aranysárga.
Testnedveim párolgása édes illata a nyárnak,
besurran kórházablakon, mit a reménynek kitárnak.
Nagy, magányos hársfa leszek.
Nektáromból méhek esznek, gyökeremre macskák halnak,
törzsem megtestesületlen vágyát kikaparják bagoly-laknak.
És ha jön a végső csapás, beköltözöm gitártokba,
szívem ütemét majd rongyos utcazenész-láb dobogja.
Csak mosolyogj!
Vanessza, világszám!
Én jövök. Érzem a dob pergését bordáim közt.
Hallom anyám: mosolyogj! Nagybátyám csak hunyorít rám.
Látom, mit gondol: hogy enyém. A porond csak rám vár.
Ritmust pulzáló sejtek hada éled a fényre.
Csillog a fémrúd. Engem vár. Csak néhány lépés.
Összesimul tenyeremmel, lábam ráfonom, és már
hajlik hátra tizenkét éves testem, nyíló
szirma fehér liliomnak. Vizsla tekintetek úsznak
hajlataimba, pihennek flitterjén a ruhámnak.
Mindkét talpam az égnek, combom-vádlim a fémnek
préselem, úgy, hogy fájjon, úgy jó: megtart.
Lóg a fejem lefelé, mosolyogni igyekszem, lássák,
semmi nekem csak a semmibe lógni, egész nap bírnám.
Mászom a csúcsra, a rúd a hasizmomnak szegeződik.
Márvánnyá feszülök, de karom kecses indát játszik,
legzsengébb hajtás a családom sátorban nőtt
fáján. Bárhogy akarná, nem törhet ki a ponyván.
Lejjebb pördülök és befeszítem a kart meg a vállat,
forgok körbe, ezerszer lendülök újra, szorítom,
szédülök, összemosódik a tarka lelátó, csúszom,
egyre szorítom, gondolatom sincs már, csak a mozgás.
Lábam ocsúdik először, amint a porondon landol.
Taps és fütty. A csodálatban fürdőzöm. Ringat a
fényár, éles kontúrokban lüktet az élet.
Rám süt a résen csillag-brossa halott ükanyámnak.
Oszlik a nézőtér. Legelésznek a pónik, a kasszás
pénzt számolgat. Koccintunk párás poharakkal.
Nyelvemen érzem a sok buborékot. Eltünedeznek
fáradt arcok. Felszabadult nevetés gyógyítja a
hálófülkék rozsdás, fénytelen éji magányát.
Hogyha kibújok a táncos jelmezből, nem látszik
több, csak a kislány. Csillámpor hull szét a hajamból.
Szellő csiklandozza a vállam. Férfias illat.
Hátamon érintés. Lassacskán lejjebb csúszik.
Ösztönből befeszítem a lábam. „Csak mosolyogjál”.
Málladozó, laza körvonalak, nem is én vagyok itt, csak a
testem. Kezdheti most a mutatványt újból. Csúszik
lejjebb. Egyre szorítom. Már nem is érzek. Semmit.
Vattacukorral tömve a kinti világ hazaillant.
Itt bent körbe-kerít az enyém. Nincs más. Csak a cirkusz.